Pár nap, és Mindenszentek, Halottak napja. Kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk, megállunk egy sír előtt… és sokan közben nem is a halottat gyászolják. Egy kapcsolatot gyászolnak, amely sosem adta meg, amire szükségük lett volna. Egy anyát, aki ott volt, de nem volt jelen. Egy apát, aki élt, de nem volt elérhető. Egy társat, akit nem tudnak elengedni, pedig fáj mellette maradni.

Halottak napja nem véletlenül esik ide. Ez az évszakváltás ideje, amikor a természet is elenged. A friss zöld visszahúzódik, a termést betakarítottuk, jön a hideg, a ború, a hosszú esték… és ezt a hideget a lelkünkben is sokkal jobban érezzük. A fa ilyenkor nem kapaszkodik a leveleibe. Elengedi őket, hogy tavasszal újra kihajthasson.

Ez az írás nem arról szól, hogy „idővel majd jobb lesz”. Arról szól, mi tart vissza a gyászban, és hogyan juthatsz el oda, hogy a hiány helyén újra az élet öröme legyen.

Egy terápiás alkalom, amely mindent megmutatott

Nemrég egy ügyfelemmel ültem, aki évek óta vergődött egy párkapcsolatban. Tudta, hogy rossz neki. Látta, hogy bántja. Mégsem tudott kilépni belőle… ahányszor nekifutott, annyiszor tért vissza.

Ahogy visszamentünk a gyermekkoráig, kirajzolódott a kép. Az otthonában a szeretet helyén bántás állt: az egyik oldalon érzelmi, a másikon fizikai. Egy gyermek ezt nem tudja szétválogatni. Számára ez volt az otthon, a család, a szeretet… egyetlen csomóba kötve a bántással.

A munka során együtt jöttünk rá a lényegre: a mostani kínlódása abból fakad, hogy nem tudja elengedni a rosszat. Mert a bántás egyenlő volt számára a szeretettel. Ha elengedné a bántást, a lelke mélyén azt érezné, hogy a szeretetet engedi el. Soha senki nem mutatta meg neki, milyen az, amikor a szeretet nem fáj. Ami ismerős, az biztonságosnak tűnik, még akkor is, ha sebet ejt.

Amit szeretünk, és amit szeretetnek hiszünk

Kétféle dolgot nem tudunk elengedni. Az egyik, amit valóban szerettünk. Ezt meg kell gyászolni, és ez így van rendjén. A másik, amiről azt hittük, hogy szeretet… pedig bántás volt, hiány volt, kapaszkodás volt. Ezt sem tudjuk elengedni, mert a lelkünk még mindig vár valamire.

Egy kisgyermek nem haragudhat sokáig a szülőjére. Ha a szülő rossz, egyedül marad a világban, és ez a gyermeknek életveszély. Ezért befelé fordítja a haragját: „nem ő nem tud szeretni… én nem vagyok elég jó”. Innen indul az alku: ha jobban igyekszem, ha segítek, ha én viszem a családot, egyszer megkapom. Felnőttként ugyanez indul el minden veszteségnél: „biztos én rontottam el, többet kellett volna adnom”.

Ez a várakozás a gyász tagadása. Mint minden függésben, itt is a remény tartja életben a régi kapcsolatot. Amíg remélem, hogy megkapom, nem kell elgyászolnom, hogy nem kaptam meg.

A gyógyulás ott kezdődik, amikor ki tudod mondani: „Ez a kapcsolat ebben a formában nem adta meg, és ma sem adja meg azt, amire szükségem van.” Ez a mondat a gyász kapuja. Fáj kimondani… és felszabadít.

Rajzold fel a saját családfádat is, miközben olvasod. Töltsd le ingyen a családfa-térképet, négy nemzedékkel, apai és anyai ággal.

A legerősebb gyász: amikor elhagynak

Van egy gyász, amelyről ritkán beszélünk gyászként, pedig talán ez fáj a legjobban: a válás, az elhagyás fájdalma. Az a legerősebb gyász, amikor akaratodon kívül valaki téged elhagy.

Ez nagyon-nagyon tud fájni, mert úgy érzed, te vagy a hibás, te voltál az, aki ezt okozta. És nincs ráhatásod. Nem tudod visszafordítani, nem tudod jobban csinálni, nem tudod kiérdemelni… tehetetlennek érzed magad. Ilyenkor szólal meg újra a régi gyermeki hang: „biztos én nem voltam elég jó”.

Ezt a gyászt sokan hosszú éveken keresztül cipelik magukkal, ahelyett, hogy az örömnek és az életnek adnák vissza saját magukat. Pedig az elhagyás nem ítélet arról, mennyit érsz. Egy út vége, amelyet két ember járt… és nem a te kudarcod, hogy nem tudtatok együtt maradni.

Három szempontból nézzünk rá a gyászra

Ugyanazt a veszteséget háromféleképpen is meg lehet nézni. A három nem üti egymást… kiegészíti.

Az érzelmi ember szemével: a hiány fáj

Spirituális emberként is fáj. Attól, hogy tudod, minden körforgás, a szíved még hiányol. A „jobb helyen van”, a „mindennek oka van”, az „engedd el” sokszor elvágja a gyászt, mielőtt megélhetnénk. Az elengedés nem a fájdalom átugrása. Az elengedés a fájdalmon keresztül vezet. Sírni szabad, haragudni is szabad… ezek a gyász természetes mozdulatai.

A spirituális ember szemével: a kapcsolat nem szakad meg

A halál a fizikai test halála. A lélek és a szellem él, és a kapcsolat nem ér véget. A Találkozás az ősökkel című írásomban egy belső utazást írtam le: egy pilisi réten, egy óriási fa tövében, a gyökerei között ülve megjelennek a nagyszülők, az ősök és az ő őseik. Ezt mondják:

„Végtelenül büszkék rám, és mindannyian örülnek, hogy az életem az ő életük által valósulhatott meg.”

És azt is, hogy minden válasz ott van bennünk, csak rá kell találnunk a saját utunkra, hogy meg is halljuk. A búcsúnál pedig ez marad:

„Tudtam, ez a kapcsolat örök, és ha akarok, bármikor visszatérhetek.”

Az életfeladat szemével: a toporgás ára

Ha valaki ötven-hatvan évesen még mindig ugyanazon vergődik… az nemcsak fájdalom, hanem veszteség is. Az az idő, amit a régi seb őrzésével tölt, hiányzik az életfeladatából, a szenvedélyéből, abból, amiért ide jött. Az a kevés idő, amit itt töltünk a Földön, sokkal értékesebb annál, hogy a veszteségeinken keseregjünk.

A gyász lehet egészséges folyamat, és lehet megrekedés. Hogy melyik, azt a mögötte dolgozó motívum dönti el: elsiratod, ami volt… vagy még mindig várod, ami sosem jött el.

Az őseink nem azt kérik, hogy sírjunk helyettük

A családfán vannak, akik már nincsenek velünk, és nagyon szerettük őket. Családállítóként gyakran látom, hogy a gyászoló belül velük együtt marad a múltban, mintha hűséget fogadott volna nekik. Pedig az ő életüknek az az értelme, hogy te tovább élsz, és viszed tovább az életet… nem az, hogy helyettük és utánuk sírj.

A Kerek világunk egyik mondata ezt egészen egyszerűen mondja ki:

„Az a fa, amelyik elvágja a saját gyökereit, elpusztul.”

A gyökér nem lánc. Táplálék. Elfogadni a gyökereinket, azokat is, amelyekben bántás volt, nem azt jelenti, hogy helyeseljük, ami történt. Azt jelenti: innen jövök, ezt kaptam, és innen megyek tovább. A novella hőse is ide érkezik meg: „Fel kellett ismernem az ítélkezésem, az elutasításom, ami mögött a gyökereim el nem fogadása rejtőzött.”

Mexikóban ünnep a Halottak napja

A mexikói hagyományban november első napjai ünnepek. A családok oltárt állítanak, narancssárga bársonyvirággal, gyertyával, fényképekkel és a szeretett ember kedvenc ételével. A halottak ilyenkor hazalátogatnak, és szeretettel, zenével, nevetéssel fogadják őket.

Ezt a szemléletet szeretném továbbadni neked. Ne csak ezen az egy napon gondolj rájuk, és ne csak hiányként. Hanem örömmel: milyen jó volt, hogy együtt voltunk ennyi időt.

És nézz körül azok között is, akik itt vannak veled. Velük törődünk-e eléggé? Az életet kell szeretnünk, nem a halálon búslakodni. Az életet úgy ünnepeljük, hogy kimondjuk:

Ó, de jó, hogy találkoztam veled. Ó, de jó, hogy együtt lehetek veled. Ó, de jó, hogy megfoghatom a kezed. Ó, de jó, hogy együtt ülhetünk egy asztalnál.

Mert így kerek a világ

A Kerek világunk végén van egy kép, amelyet minden gyászolónak szívesen a kezébe adnék:

„A magocska a földre hullva meg akar születni. Fává növekszik, szél tépázza, jég veri, nap süti, mégis árnyékot, gyümölcsöt, meleget, szépséget ad. Aztán, mikor letelik az ideje, lehullajtja leveleit, békésen lefekszik az anyaföldre, és átadja magát a gombáknak, rovaroknak, hogy lebonthassák, és visszatérhessen oda, ahonnan született. De egy magocska még az utolsó percben lehullik róla a puha anyaföldbe, az befogadja, és meleg szeretetét átadva új fát nevel belőle. Mert így kerek a világ.”

És egy mondat, amelyet bárki kimondhat azokra, akik már elmentek, és azokra is, akik még itt vannak:

„Mindenki hozzáadott valamit az életemhez, mindenkinek adtam annyit, amennyit tudtam. Mert így volt kerek az én világom.”

Egy csendes gyakorlat Halottak napjára

Keress egy nyugodt helyet, ahol pár percig senki nem zavar.

Csukd be a szemed… érezd a talpad a földön… a súlyod a széken… vegyél egy mély levegőt…

Képzeld el, hogy egy öreg, hatalmas fa tövében, a gyökerei között ülsz, a hátad a törzsének dől. Ahogy lassul a lélegzeted, érezd, hogy belőled is gyökér indul a föld mélye felé… át a patakokon, a köveken, egészen az őseidig. Köszönd meg nekik az életet, amit rajtuk keresztül kaptál.

Most nézz fel a lombkoronára. Melyik levél az, amibe még kapaszkodsz? Melyik remény, melyik „egyszer majd”?

Ha készen állsz, mondd ki magadban: „Amit nem kaptam meg, azt nem kérem tovább. Amit kaptam, az életet, azt elveszem, és jól fogok vele élni.”

Nézd, ahogy a levél lehull… és a föld befogadja. Ha jönnek gondolatok… majd el is mennek… rendben…

Lélegezz… és lassan nyisd ki a szemed. Ha gyertyát gyújtasz ezekben a napokban, gyújts egyet az élőkért is.

Gyakori kérdések a gyászról és az elengedésről

Lehet gyászolni valakit, aki még él?

Igen, és sokkal többen teszik, mint gondolnánk. Ha egy szülőtől vagy társtól sosem kaptad meg a szeretetet, a biztonságot, a figyelmet, azt is el kell gyászolni. Ez a kimondatlan gyász gyakran egy egész életen át kísér, észrevétlenül.

Miért nem tudok kilépni egy kapcsolatból, amely fáj?

Gyakran azért, mert gyermekkorban a szeretet és a bántás összekapcsolódott. Ami ismerős, az otthonnak tűnik, még akkor is, ha fáj. Amíg nincs mintázatod arra, milyen a szeretet bántás nélkül, a lelked a régit keresi.

Miért magamat hibáztatom, ha elveszítek valakit?

Mert kisgyermekként biztonságosabb volt magadban keresni a hibát, mint a szülődben. Ez a túlélési mintázat felnőttként minden veszteségnél újraindul. A szomorúság helyén ilyenkor bűntudat jelenik meg: nem az fáj, ami elmúlt, hanem az, hogy „rossz voltam”.

Miért fáj ennyire, ha a társam elhagyott?

Mert amikor akaratodon kívül hagynak el, nem csak a társadat veszíted el, hanem az irányítást is. Nincs ráhatásod, és ez a tehetetlenség gyakran felébreszti a gyermekkori önvádat. Ezért tarthat évekig. A gyógyulás ott kezdődik, amikor a bűntudat helyére a szomorúság léphet: nem „rossz voltam”, hanem „fáj, ami elmúlt”.

Miért fáj jobban a gyász Halottak napján?

Mert ezek a napok az évszakváltás idejére esnek. A természet is elenged, jön a hideg és a ború, és ezt a lelkünkben is érezzük. Ilyenkor felszínre jön a hiány, a régi és a kimondatlan is. Jó alkalom arra, hogy ne csak a sírnál emlékezz, hanem megnézd azt is, kit és mit gyászolsz valójában.

Honnan tudom, hogy elakadtam a gyászban?

Ha évek múlva is ugyanaz a fájdalom szól benned, ha a veszteség minden új kapcsolatodban visszaköszön, vagy ha a hiány erősebb, mint a hála azért, ami volt, akkor érdemes megnézni, mi tartja vissza a folyamatot. A gyásznak van ritmusa. A megrekedésnek nincs.

Hol akadt el nálad a szeretet útja?

Ma egy levelet engedtünk el. De a gyökerek… azok a családban vannak. Hogy nálad pontosan hol akadt el a szeretet útja, kinek a hiányát hordozod, és merre vezet tovább, azt a Családfa Sorselemzésben rajzoljuk meg, a te saját képletedből, személyesen Budapesten, Zuglóban vagy online. Ez a térkép. Ha utána végig szeretnél menni az úton, elkísérlek.

Mert egyedül a szeretet az, ami életben tart egy kapcsolatot. Minden más az illúzió.

Vidd magaddal a mottóm: A legmélyebb gödörből is van kiút. Innen szép győzni!

Olvass tovább a Belső Otthonban: Miért nem tudod elengedni őt, ha bántott is? · Kerek világunk · Találkozás az ősökkel · A gyász angyala · Búcsú

Ingyenes munkafüzet

Mit hoztál magaddal a családodból… anélkül, hogy tudnád?

A családfa-térképpel négy nemzedéken át felrajzolhatod az apai és az anyai ágat, és megkeresheted, mi tér vissza a sorsokban. 8 oldalas, nyomtatható PDF, gyűjtőlistával és kérdésekkel.

Kérem a családfa-térképet

Ha érdemesnek tartod, küldd tovább annak, akinek most szüksége lehet rá:

A legmélyebb gödörből is van kiút. Innen szép győzni!

Fanó Magdolna · fanomagdolna.hu

← Vissza az írásokhoz
Kérdésed van?
Írj nekem Messengeren, személyesen válaszolok.
Írj nekem