Vannak történetek, amik az elengedésről kell szóljanak, és a továbblépésről

A nő a ravatalnál állt. Kedvese fekszik a koporsóban. Könnyei marják az arcát. Szája összeszűkült, befelé élt. A külvilág megszűnt számára. Peregtek a képek az együtt töltött közös időről, a filmkockák varázslata sajgó szívének fájdalmát csillapította. Futni szeretett volna, el innen, vissza az időben, ahol még együtt voltak. De a valóság lidérce lassan átvette a hatalmat felette. Tudta, ez lehetetlen.

Ahogy rogyadozó léptekkel távolodott halott kedvese sírjától, egy légüres térben találta magát. A külvilág színei elsápadtak, belsőjében is csak a hiány érzete tátongott. A dolgok, az órák elvesztették jelentőségüket. Borzongott, a hangok nem értek el a füléig, néhány óra alatt ébenfekete haja hamuszürkévé változott. Automatikusan megállt egy büfé előtt, kért valamit, az ital ízetlen volt, az ételt unottan forgatta a szájában, igazából nem is kívánta, így beleejtette a kukába. Nem látott, nem hallott, csak kóborolt céltalanul.

Így lépett le a járdáról. Akik a közelben voltak, azt mesélték, hogy körül sem nézett, pedig az autó, amely elütötte, már túl közel volt ahhoz, hogy fékezzen. Most itt fekszik az aszfalton, fekete ruhája mellett terjedő vörös tócsa. Már hallani a mentő éles vijjogását… Ki tudja, van-e még értelme így rohannia, van-e még remény? Akar-e életben maradni? Vagy szándékosan lépett le?

– Hall engem? Érzi a karját? Kérem, nyissa ki a szemét!

– Végre magához tért! Emlékszik, mi történt? Finoman bólintson! Még nem tud beszélni. Csak jelezzen nekem.

A képek, a temetés, az utcák, az ütés… Igen, mint egy rémálom. Mindenem merev, fáj, tompaság, és itt ez a férfi. Minek is tértem magamhoz. Azt akarja, válaszoljak, a szám, mint a vatta, a nyelvem nem forog. Intek neki, hátha akkor elmegy, és békén hagy.

– Balesete volt – mondta a kedves hang. – Megműtöttük, sok napon keresztül aludt, de a baba jól van. A szívhangját naponta többször ellenőrizzük. Még sok munka vár önre, gyógytornára kell járnia, fokozatosan kell kezdenie, és mire a szülés ideje elérkezik, újra egészségesen tud mozogni. A műtétek jól sikerültek.

Baba? Miről beszél? Csak nem? – így gondolkodott magában. A férjem halála után igen rosszul voltam, de persze a gyásszal hoztam kapcsolatba, az intéznivalók, a fájdalom, minden más érzetet elnyomott. Nem is gondoltam, hiszen csak rá gondoltam… Igen… már mióta vártam ezt a pillanatot, de most és így? Fel sem tudom fogni… Csak a lüktetést érzem a fejemben. És ha a méhemre figyelek? Mikor fogom érezni? Van egy babám! Istenem, de furcsán adsz! Édesapád hogy örülne… Jaj, öröm és szomorúság hogy fér meg egyszerre a szívemben? Akkor hát még élnem kell, itt hagytad nekem őt, drága szerelmem. Egy kicsi angyalt küldtél magad helyett.

– Ne sírjon, túl van a nehezén, minden rendben lesz! Mindvégig itt leszek, és figyelek, hogy mindketten jól legyenek! – szólt az orvos.

Milyen meleg az érintése, ahogy fogja a kezem, megnyugszik a lelkem. Meleg lüktetés jár át, kedves hangja is nyugodt, ez most nagyon jólesik. Ha minden betegével így bánik, biztos mindenki meggyógyul. Nekem sincs más választásom.

– Kedves Éva, hogy érzi magát? Az eltelt hét alatt nagyot fejlődött. Most tértem vissza, egy konferencián voltam. Gyorsan erősödnek az izmai, és a baba is, úgy hallottam, rendben fejlődik. A kollégák azt mondják, angyali türelemmel végzi a feladatokat. Meg is van az eredménye! Hamarosan hazaengedhetjük.

– Doktor úr, még szeretnék maradni, nem készültem fel arra, hogy hazamenjek a régi lakásomba…

– Rendben. Eddig nem sok látogatója volt. Jól gondolom, nincs senkije, aki tudna segíteni?

– Sajnos a szüleim öregek, és távol élnek. Talán jobb is, hogy nem tudják, milyen balesetem volt. Milyen fura, elpirulok, ahogy fürkészi az arcom azokkal a meleg barna szemeivel. – Kérem, ha tudok valamiben segíteni, mondja meg, és igyekszem. Ah, még be sem mutatkoztam.

Gábornak hívják, és ahogy lesüti a szemét, olyan, mint egy kisfiú. Mindenki szereti az osztályon. A betegek, az ápolónők odavannak érte. Nekem is szebb a napom, amikor bejön hozzám. Talán, ha máshol találkoztunk volna… de így butaság… inkább elolvasom ezt a babaváró cikket.

– Irma, mutassa csak a balesetes kismamánk lapját, legyen szíves. Igen, jól emlékeztem, egy utcával odébb lakik, mint én. Köszönöm.

Szinte lehetetlen, hogy soha nem találkoztam ezzel a különleges szépségű nővel. Soha, sem a közértben, sem a reggeli kocogáskor, és itt kellett találkoznunk, alig élt, amikor behozták. Még az ősz haja is tetszik, ahogy keretezi azokat a gyönyörű szemeit.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt, doktor úr!

– Kérem, szólítson a nevemen. Éva, ha nem veszi tolakodásnak, ideülnék, és szeretnék egy ajánlatot tenni. A véletlen úgy hozta, hogy egy utcával odébb lakom, mint ön. És ha gondolja, és elfogadja, szívesen venném, ha hazavihetném, amikor jövő héten kiengedjük. Sajnos nincs miért tovább bent tartsuk. Olyan szépen gyógyul minden sebe, hogy mostantól otthon is biztonságban lesz. És ha nem ellenzi, én boldogan meglátogatnám, és amiben szolgálatára lehetek, segítenék.

– No, ne sírjon, nem kötelező.

– Örömömben sírok. Azt hittem, ha innen elmegyek, nem fogunk találkozni…

– Ó, akkor minden rendben, ettől nem kell tartania. Magam is attól „féltem”, mi lesz, ha meggyógyul…

Ekkor nyitott be a nővér. Kicsit elsápadt, amikor Gábor doktor éppen a könnytől maszatos beteget ölelte, de gyorsan ki is hátrált a szobából.

Az esküvő csak a baba születése után történt meg. A két lakásból egy nagyot vettek, és éltek, ahogy tudtak, jóban, rosszban… Együtt.

Fanó Magdolna